Novemberben voltak hasonl� heteim mint most, janu�r v�g�n, febru�r elej�n. Olyan halott, semmilyen, egyforma. Nincs j� kedvem. Nincs rossz kedvem. Semmilyen kedvem sincs. Ezt ut�lom a t�l v�g�ben. �s megint csak havazik. Beteg is vagyok kicsit. Nem tudok j�t mondani, de rosszat sem igaz�b�l. Ma mikor j�ttem haza, �s a busz koszos ablak�n kereszt�l n�ztem az utc�kat, az az �rz�sem t�madt, mintha �larcot viseln�k. Egykedv�, unott, kifejez�stelen, elr�ved� k�pm�s� �larcot. Neh�zkesen megy csak a mosolyg�s, nem term�szetes. De tudom, ez nem �n vagyok. De m�g nem tudom levetni, m�g nincs itt az ideje.
“A feln�tt ember arca sohasem lehet olyan �szinte, mint a kisgyermek�, �ppen az�rt, mert a vil�g t�k�rrendszer�ben kialakult az eg�ja, s innen kezdve – an�lk�l, hogy ezt �szrevenn� – tudathasad�sos �llapotban �l; nem akkor mosolyog, amikor k�v�l, nem akkor �s�t, s�r, unatkozik, gy�l�l, tombol, szeret, k�vetel, vagy k�z�ny�s k�v�l, mint bel�l. �s ez nem csup�n akkor van, ha m�sok is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifel� n�z�s �s a kifel� �l�s az ego leger�sebb pillant�sa: � maga is t�kr�kb�l �llt �ssze, s �r�kk� e t�kr�knek akar megfelelni. Igazi arc�t csak akkor mutatja az ember, ha �nfeledtt� v�lik. Ha d�h�ben kiborul, ha v�gs� k�ts�gbees�s�ben felzokog, ha f�jdalm�ban fel�v�lt, vagy valami ellen�lhatatlan k�nyszernek engedelmeskedve, hangosan r�h�gni kezd. Mindig akkor, ha t�lcsordul a poh�r – ha az ego hatalma megt�rik.” M�ller P�ter